Andi vagyok, diplomás szociális munkás, 2010-ben elváltam, a házasságomból született egy csodás kislány, Neszta, jelenleg 10 éves. Azért választottam a szociális szférát, mert rászorulóknak szerettem volna segíteni. Egy utógondozó otthonban találtam munkát 22 éves koromban, majd gyes után tevékenykedtem családi napköziben kisgyerekekkel, azt követően pedig Budapest több gyermekotthonában megfordultam hosszabb-rövidebb ideig 2015.szeptemberéig, amikor közbeszólt a sclerosis multiplex nevű autoimmun "csoda",amely első jelei a kislányom születése után jelentkeztek, 2015. februárjában diagnosztizálták, és csak a fenti dátum pillanatától nem tudtam dolgozni...Hobbim éveken át az ezoterikus szakirodalom körébe tartozó mindenféle könyv olvasgatása volt, majd később különböző alternatív gyógyászattal foglalkozó tanfolyamon vettem részt. Azt gondolom, hogy annak ellenére, hogy két éve leszázalékoltak, nem tanultam hiába. Minden, amit az elmúlt 40 évben, átéltem, elolvastam, megtanultam, a részemmé vált. Eredetileg úgy gondoltam, hogy a blogot az idő elütésére, és naplózásra használom majd. Viszont eltelt egy pár hónap mióta az első bejegyzés megszületett, és a visszajelzések alapján most azt mondom, hogy azért is írok, mert vannak páran akiknek erőt ad, ahogyan megélem a mindennapokat, illetve az egészségesek a soraim hatására elgondolkodhatnak a saját életükről. Szociális érzékenységem, és a személyes érintettség miatt a történeteim a budapesti épületek, parkok, bkv-n utazás helyszíneinek hiányosságait mutatják be, ami az akadálymentesítést illeti. Illetve időnként vidéken is megfordulok, és hasonló élményekkel térek haza. Szomorúan látom, hogy a betegek, idős emberek, és a kismamák szinte száműzve vannak a városból,hiszen az egyébként is nehézkes közlekedésüket a főváros meg nehezebbé teszi. A bennem élő szociális munkás lázad, ezért írok a tapasztalataimról, és nagyon szeretnék olyan alapítványokkal, sorstársakkal tenni valamit, akik hasonlóan éreznek, és gondolkodnak, mint én.