Évtizedek alatt két méterre a föld felett lebegő idealista kislányból racionálisan, de optimistán gondolkodó nagylány lettem.Józanságomat a lebegésből származó pofára esések segítették elő valószínűleg, és a körülmények változása, amikor farkasszemet nézett velem a büdös nagy valóság, és föl kellett nőni akár akartam, akár nem...

Most azt hiszem, kaptam egy nagy ajándékot, ami az önismereti, önfejlesztő játékban, amit életnek hívunk új képet mutathat arról, hogy mennyire vagyok túl a társfüggőségnek nevezett "dolgon", és hogyan is állok valójában a türelemmel...(?) Új lehetőség a fejlődésre, és egy kis bizsergés, amire négy fal között nem is számítottam.

Pár hete voltam nőgyógyásznál, miután sikerült szállítást intézni magamnak... A város másik végére járok, azelőtt ott laktam, és túlságosan is meg voltam elégedve eddig, tavaly nyáron még 2 bottal is elbotorkáltam odáig...Már nem vagyok olyan elégedett, na nem azért mert felhívta a figyelmemet arra, hogy középkorúvá váltam, hanem azért mert közölte, hogy minden ok, de ebben a korban már mammográfiára is ajánlott ellátogatni. Kissé feszülté váltam, amikor jelezte, hogy sima ultrahangra nem ad beutalót, csak a kettőre együtt mehetek. Sok rosszat hallottam , és olvastam már a fenti vizsgálatról, ami miatt nem vagyok hajlandó birkaként követni a nyájat. A doki hozzáértését nem vonom kétségbe, egyes nőknél már 40.-től, nem csak 45-től kezdődhetnek a változókorral kapcsolatos hormonális változások, csak a vizsgálatról gondolom, hogy maga az összelapítás, és a közvetlen röntgensugárzás többet árt, mint használ. És nem csak gondolom, hanem érzem is, hogy rossz! Intéztem beutalót háziorvossal uh.-ra, de amikor a kerületemben a Sztk.- s asszisztens hölgy közölte, hogy már 35 évesen menni kell, nem 45 fölött, és hiába van beutalom, csak a két vizsgálatra együtt mehetek! Na a stílustól, és az infótól felment a pumpám, és kihasználva, hogy a háziorvos még egy kerülettel odébb van, felhívtam a másik sztk.-t, ahol a hölgy minden gond nélkül már május hónapra adott volna időpontot emlő ultrahangra mindenféle ellenszenves stílus, és feltételek szabása nélkül. Meglepődött, mikor jeleztem, hogy a szomszédos kerületben hogy bánnak a beutalóval rendelkezőkkel. Szóval nem kell beletörődni, és sztereotípiákat gyártani, ahány sztk. annyiféle hozzáállás.  

Egy barátommal egy hete megbeszélt programra mentünk volna, de kiderült, hogy a haladó szintet megugrani elkerülhetetlen, ugyanis rossz volt a lift...Választhattam, hogy keseregve bebújok a sarokba sírdogálni, vagy megnézünk a videán valami jó kis új mozifilmet, vagy megtesszük a "lehetetlent", lemászom a hetedikről, beugrunk az eredeti terv szerint a Reálba, hogy ne a méregdrága mozis kukoricát, és kólaszörpöt igyuk, majd az Allééban fölmászom a parkolóból a mozihoz... Természetesen kíváncsi voltam, hogy mit történik, ha lemászom a hetedikről, és amúgy sem az a feladós fajta vagyok, így az utóbbi mellett döntöttem... Időben, 45 perc volt még a filmig, de vagy 20 percet kanyarogtunk, mire megtaláltuk azt a liftet, amely fölvitt a mozival szemben lévő oldalra pár méter sétával. Már a Reálnál éreztem kifelé, hogy a bal bokámon lépkedek a talpam helyett, de óóó nem kell az a kerekesszék az információs pultból, simán eljutok a moziig...Hát, tragikomikus volt, ahogyan a lifttől eljutottam barátom karjába kapaszkodva a moziteremig, de onnan a mosdóhoz csak úgy sikerült megérkezni, hogy a drága hátulról a hónaljnál megragadva elhúzott, és vissza...Érdekes látványt nyújthattunk, az ott dolgozók mára tán kipihenték az élményt... És ami a vicc, 20 perc reklám után kezdődött csak a film, melyre éppen beértünk. Lefelé nem éreztem sokkal frissebbnek magam, a mosdóig, és a büféig eljutottam, majd lefelé kerekesszékkel mentünk, nem kísérleteztünk, hogy legyen időnk a Bikás Parknál lévő klassz bisztróban hamburgerezni, de az sajnos bezárt, így maradt a mekis műanyag kaja. Izgi nap volt, túléltem.:D A lift pedig délutánra működött...

Négy és fél éve laktunk az újbudai albérletben (apához közel, hogy dolgozni tudjak a gyerek nevelése közben), amikor a tulajdonos kitalálta, hogy a rossz állapotban lévő fröcskölő wc-jét javíttassam meg én a saját számlámra.

CTG vizsgálatra jártam hetente 2-3 - szor a 35-ik héttől. Rendkívül utáltam, mert ugyan még kértek is rá, hogy fogyasszak kólát, és egyek csokit a vizsgálat előtt, csak mire bejutottam a"megérdemelt" ágyra, az én aktívan rugdalózó magzatom többnyire elaludt, aztán jött a pocakrángatás a bűbájos nővérke által mindenféle jelzés nélkül, minek hatására a vérnyomásom egekbe szökött idegalapon a rángasd a jó édes anyádat , és egyéb nyomdafestéket nem tűrő gondolatok kíséretében. Ezután levezetésképpen a megérdemelt  következett a vérnyomás mérés, ami persze magas volt, és a magzati keringésvizsgálat bónuszba (flowmetria), mert Nesztácskám az igazak álmát aludta, így nem mozgott eleget, amely gyanúra adott okot hiába mondogattam, hogy az előtérben folyamatosan ficánkolt. Persze a vizsgálat újabb 30-45 perc várakozás után azt mutatta, hogy a babám tök ok. Mehettem vissza másnap a nagy hordó hasammal kontroll vérnyomás mérésre, ami totál rendben volt. Aztán egyszer csak szülés előtt egy héttel bent tartottak a TERHES PATOLÓGIÁN magzatvíz folyás gyanújával, csupán, mert a doki lusta volt átmenni a másik szobába lakmuszpapírért azzal takarózva, hogy úgyis bármikor szülhetek. Fantasztikus 1 hét volt jajveszékelő kismamák között egyik horror után, a másikat hallgatva. Aztán kétnaponkénti Isteni buroktükrözés, és x ctg vizsgálat után egy este egy óra alvást követően Neszta úgy döntött, hogy itt az idő, 4.-én jön világra, nem 6.-án a kiírt napon. 
 

Az első hónapot kissé beárnyékolta, hogy voltak kezdeti nehézségek hormonális problémák, és női fertőzések miatt, és a főiskola elvárásai, szakdolgozat, és államvizsga is nehezítette ezt az időszakot. Külön-külön mind a két feladat nagy lett volna, de így együtt sok álmatlan éjszakát okozott az első hat hónapban. Az utolsó trimeszterben a vizsgák súlya már nem nyomta a hátamat, ami nagy könnyebbséget jelentett.
Egy hatalmas hordóhoz hasonlíthatnám akkori önmagamat, aki még ráadásul fújtatott is a forró nyárban vasalgatva a kis jövevény ruhácskáit, mert a fertőtlenítés fontos. Több órát melóztam a ruhákkal, pelenkákkal többször a hasammal majdnem felborítva a vasalódeszkát. A hetedik hónaptól óvatosan ültem buszra, mert az egyensúly, és mozgáskoordináció általam eddig sosem tapasztalt mélységekre süllyedt, nem beszélve a 20 percenkénti mosdóba rohangálásról. A 8.-ik hónap körül meg a kisasszony fejjel lefelé fordult készülve a megszületésre, és előszeretettel bokszolgatta, fejelgette a hólyagomat. Amikor az öt perces séta alatt a patikába 3-szor álltam meg fölszisszenve a fájdalomtól, rájöttem, hogy egy ideig nem megyek pl. kirándulni, és kis maratont sem futok. Ha nem lett volna 35-40 fok kicsit segített volna a helyzeten. Nagyon vártam már a kis kopaszkás pelyhes hajú szép arcú szöszi babát, akit  álmaimból ismertem.

Andi vagyok, diplomás szociális munkás, 2010-ben elváltam, a házasságomból született egy csodás kislány, Neszta, jelenleg 10 éves. Azért választottam a szociális szférát, mert rászorulóknak szerettem volna segíteni. Egy utógondozó otthonban találtam munkát 22 éves koromban, majd gyes után tevékenykedtem családi napköziben kisgyerekekkel, azt követően pedig Budapest több gyermekotthonában megfordultam hosszabb-rövidebb ideig 2015.szeptemberéig, amikor közbeszólt a sclerosis multiplex nevű autoimmun "csoda",amely első jelei a kislányom születése után jelentkeztek, 2015. februárjában diagnosztizálták, és csak a fenti dátum pillanatától nem tudtam dolgozni...Hobbim éveken át az ezoterikus szakirodalom körébe tartozó mindenféle könyv olvasgatása volt, majd később különböző alternatív gyógyászattal foglalkozó tanfolyamon vettem részt. Azt gondolom, hogy annak ellenére, hogy két éve leszázalékoltak, nem tanultam hiába. Minden, amit az elmúlt 40 évben, átéltem, elolvastam, megtanultam, a részemmé vált. Eredetileg úgy gondoltam, hogy a blogot az idő elütésére, és naplózásra használom majd. Viszont eltelt egy pár hónap mióta az első bejegyzés megszületett, és a visszajelzések alapján most azt mondom, hogy azért is írok, mert vannak páran akiknek erőt ad, ahogyan megélem a mindennapokat, illetve az egészségesek a soraim hatására elgondolkodhatnak a saját életükről. Szociális érzékenységem, és a személyes érintettség miatt a történeteim a budapesti épületek, parkok, bkv-n utazás helyszíneinek hiányosságait mutatják be, ami az akadálymentesítést illeti. Illetve időnként vidéken is megfordulok, és hasonló élményekkel térek haza. Szomorúan látom, hogy a betegek, idős emberek, és a kismamák szinte száműzve vannak a városból,hiszen az egyébként is nehézkes közlekedésüket a főváros meg nehezebbé teszi. A bennem élő szociális munkás lázad, ezért írok a tapasztalataimról, és nagyon szeretnék olyan alapítványokkal, sorstársakkal tenni valamit, akik hasonlóan éreznek, és gondolkodnak, mint én.