2005. februárjában jött egy fotó a nővéremtől, amely a középső újszülött unokahúgomat ábrázolta. Megláttam, könnyezni kezdtem,majd vigyáznom kellett, mert a klaviatúrának nem tesz jót a sós víz. Ekkor éreztem, hogy eljött az idő a gyermekvállalásra. Végül is férj volt, gyönyörű kis lakás egy bababarát lakótelepen a ház előtt játszótérrel, harmadéves voltam a Wesley János Lelkészképző Főiskola szociális munkás szakán, közben heti kétszer bejártam telefonos asszisztensként ügyfelekre vadászni egy biztosítótársasághoz, anyagilag elvoltunk, miért is ne jöhetne? Ha úgy alakul, majd évet halasztok. Neszta úgy gondolhatta, hogy még vár, kilenc hónapot a megfoganással, hogy letehessem az államvizsgát, mert csak az utolsó év telén tudtam felmutatni pozitív terhességi tesztet. Eszembe is jutott, hogy eredetileg erről ábrándoztam, amikor fölvettek a suliba. Akkor még nem tudtam mekkora ereje van az önprogramozásnak. Aztán szembesültem a büdös nagy valósággal. Kiderült, hogy mekkora buli suliba járni, év végi vizsgát letenni, szakdolgozatot produkálni, államvizsgázni, közben terhességi vizsgálatokra járni szabadidőmben, és heti kétszer bejárni dolgozni közben pihenésképpen. Viszont a vizsgabizottság elnöke látván, hogy társaim nincsenek tekintettel rám, mindenkivel vissza rakatta a húzott tételeket, mondván nagy szigorral, hogy az állapototos hölgy vizsgázik először. A védés csak 3- as lett, de a diploma jegy 4 év munkája alapján megérdemelt egy 4.-es osztályzatot. Boldog voltam! Már csak a kisbabánkra kellett koncentrálnom igy 6 es fel honapos terhesen.