Évtizedek alatt két méterre a föld felett lebegő idealista kislányból racionálisan, de optimistán gondolkodó nagylány lettem.Józanságomat a lebegésből származó pofára esések segítették elő valószínűleg, és a körülmények változása, amikor farkasszemet nézett velem a büdös nagy valóság, és föl kellett nőni akár akartam, akár nem...

Most azt hiszem, kaptam egy nagy ajándékot, ami az önismereti, önfejlesztő játékban, amit életnek hívunk új képet mutathat arról, hogy mennyire vagyok túl a társfüggőségnek nevezett "dolgon", és hogyan is állok valójában a türelemmel...(?) Új lehetőség a fejlődésre, és egy kis bizsergés, amire négy fal között nem is számítottam.